2012. november 12., hétfő

447. Történet egy New York-i taxisofőrről

Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. "Egy pillanat" – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
"Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben." Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
"Semmiség" – feleltem. "Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon."
"Milyen jó fiú maga!" – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: "Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?"
"Nem az a legrövidebb út." – vágtam rá gyorsan.
"Ó, azt egyáltalán nem bánom." – mondta. "Egy hospice-házba tartok."
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
"Nincs már családom. Mindenki meghalt." - Nagyon csendesen beszélt. - "A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra."
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
"Mit szeretne, merre menjünk?"
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: "Most már mehetünk. Elfáradtam."
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
"Mennyivel tartozom?" – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
"Semmivel." – feleltem.
"Magának is meg kell élnie valamiből." – mondta.
"Vannak más utasaim is." – szereltem le. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
"Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak." – mondta végül: "Köszönöm."
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.
forrás: Internet (ill. a barátnőm :))

8 megjegyzés:

  1. Gyönyörű szép, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem,velünk. A szemem is könnybe lábadt, amikor olvastam.
    Engedjétek meg, hogy itt én is megosszak valamit. Talán ezért érintett meg, amit itt olvastam.
    Édesapám 85 éves lesz januárban. Szombaton azt mondta Neki az orvos, nem vezethet többet, mert kezdődő alcheimer kórja van. Kiment a garázsba, és elköszönt tőle, mert Ő már nem jön ide többet.Az eszem tudja, hogy beteg, de a szívem nem akarja tudomásul venni, és előfordult, hogy türelmetlen voltam, amikor -számomra- egyszerűnek tűnő dolgot nem értett meg, és én nem értettem, MIÉRT?
    Ne haragudj, hogy ide írtam Hozzád, de talán ez a két történet összeillik.

    VálaszTörlés
  2. Megható történet!
    A házban ahol dolgoztam, lakott egy idős néni. Egyedül élt. Egy alkalommal kint ült az ajtó előtt, s megkérdeztem tőle segíthetek valamit! Mondta nem, de azért elkezdtünk beszélgetni. Szellemileg teljesen friss volt. Hol ezt, hol azt vittem neki ajándékba, meg néha beszélgettem vele. Aztán kórházba került, majd haza, aztán vissza s újra haza. Tartott ez egy évig, közben megismertem a fiát és a menyét is. Hálálkodtak, hogy milyen jó az, ha van egy fiatalabb, aki rányitja az ajtót az anyukára a gondozónő mellett. Aztán egy évvel ezelőtt elment, de utolsó alkalommal a kórházban azt mondta, köszöni az órákat amit velem tölthetett, s köszöni az apró figyelmességeket ez aranyozta be utolsó napjait.
    Mai napig sajnálom, hogy nem ismertem meg korábban.

    VálaszTörlés
  3. A napokban olvastam én is...

    VálaszTörlés
  4. Nagyon kedves történet...és mennyire igaz! Köszi, hogy megosztottad velünk! ♥

    VálaszTörlés
  5. Áldjon meg az ÚR Adelid, hogy te is egy ilyen "New York-i taxisofőr" vagy!

    VálaszTörlés
  6. Megkönnyeztem...Gyönyörű szép, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem,velünk!

    VálaszTörlés
  7. Nagyon szép, megható történet! Köszönöm, hogy
    megosztottad velünk !

    VálaszTörlés
  8. Nagyon szép ez a történet!

    VálaszTörlés

Köszönöm a látogatásodat!
Danke für Deinem Besuch!