Ma valamiről eszembe jutott ez a történet... kicsit hosszú, de higgyétek el: érdemes elolvasni!
*************
Soha nem fogom
elfelejteni 1946 húsvétját. Tizennégy éves voltam, Ocy húgom tizenkettő,
Darlene nővérem tizenhat. Anyámmal éltünk, és mind a négyen tudtuk, mit jelent
nélkülözni. A papám öt esztendeje halt meg, pénz nélkül hagyva mamit hét
iskoláskorú gyerekkel. 1946-ra két nővérem
férjhez ment, és két bátyám elköltözött otthonról.
Karácsony előtt egy
hónappal lelkipásztorunk kihirdette a templomban, hogy gyűjtést indítanak egy
szegény család javára. Mindenkit arra kért, hogy takarékoskodjék, és adakozzék.
Amikor hazaértünk,
megbeszéltük, mit tudunk tenni. Elhatároztuk, hogy veszünk huszonöt kiló
krumplit, és egy hónapig csak azt esszük. Így húsz dollárt tudunk félretenni az
ennivalóra szánt pénzből. Azt is kieszeltük, ha időnként kikapcsoljuk a
villanyt, és nem hallgatunk rádiót, a villanyszámlán is megtakaríthatunk valamennyit.
Darlene olyan sok takarítást vállal, amennyit csak bír, mi ketten pedig annyit
vigyázunk kisbabákra, amennyire egyáltalán képesek vagyunk.
Kiszámítottuk, hogy
tizenöt centért három teáskanna-borítóhoz elegendő pamutszövetet vehetünk, s
ha megvarrjuk, darabonként kaphatunk értük egy dollárt. A kannaborítókon végül
is húsz dollárt kerestünk.
Mindennap
megszámoltuk, mennyi pénzt spóroltunk. Este üldögéltünk a sötétben, és arról
beszéltünk, mennyire fog örülni a megajándékozott család. A lelkipásztor vasárnaponként
mindenkit emlékeztetett a gyűjtésre. Az egyházközségnek körülbelül nyolcvan
tagja volt, ezért azt gondoltuk, az adomány bizonyára hússzor annyi lesz, mint
amennyit mi megtakarítottunk.
Karácsony előestéjén
alig tudtunk elaludni, olyan izgatottak voltunk. Az sem okozott gondot, hogy
nem lesz új ruhánk – hiszen hetven dollárral tudunk hozzájárulni az adományhoz. Alig
vártuk, hogy elmehessünk a templomba!
Aznap reggel esett az eső. Nem volt
esernyőnk, és a templom több mint másfél kilométerre volt a lakásunktól, de
nem számított, hogy megázunk. Darlene cipőjében kartonpapír fedte be a
lyukakat. A papír szétmállott, a nővérem lába csurom víz volt, mégis büszkén
üldögéltünk a templomban. Közben hallottam, hogy néhány gyerek ósdi
öltözékünkről beszélget. Megnéztem őket új ruhájukban, és úgy éreztem, én
vagyok gazdag.
Amikor összeszedték
az adományokat, a második sorban ültünk. Mami tízdolláros, mi gyerekek pedig
mind a hárman egy-egy húszdolláros bankót tettünk be a perselybe.
Hazafelé egész úton
énekeltünk. Ebédre mami meglepetéssel rukkolt elő: kemény tojást ettünk a sült
krumplihoz!
Késő délután a
lelkipásztor állt meg autójával a ház előtt. Mami kiment, beszélgettek néhány
percig, aztán visszajött, borítékkal a kezében. Kérdeztük, mi az, de nem szólt
egy szót sem. Kinyitotta a borítékot, bankjegyek hullottak ki belőle. Három
ropogós húszas, egy tízes és tizenhét egydolláros bankó.
Mami visszatette a
pénzt a borítékba. Meg sem szólaltunk, csak ültünk, és a padlót bámultuk. Már
nem milliomosnak, hanem szegénynek éreztük magunkat. Mostanáig boldogok
voltunk, hogy ilyen a mamánk, és ilyen volt elhunyt papánk, és mindenkit
sajnáltunk, akinek nem ilyenek a szülei, és nem volt teli a házuk testvérekkel
és folytonosan látogatóba érkező srácokkal. Viccnek tekintettük, hogy meg
kell osztoznunk az evőeszközökön, kinek jut este kanál, kinek villa. Összesen
két késünk volt, ezeket adtuk körbe. Tudtam, sok olyan dolog létezik, ami
másoknak van, de nekünk nincs, ennek ellenére soha nem gondoltam azt, hogy
szegények lennénk.
Akkor karácsonykor
tudtam meg, hogy azok vagyunk. A pap egy szegény családnak vitte el a pénzt,
tehát mi vagyunk a szegények. Végignéztem a
ruhámon, elnyűtt cipőmön, és annyira szégyelltem magam – nem is akartam
többé templomba menni. Ott már valószínűleg mindenki tudott róla, hogy
szegények vagyunk!
Az iskola jutott
eszembe. Kilencedikbe jártam, én voltam a legjobb tanuló a több mint száz
gyerek között. Azon töprengtem, tudják-e a srácok, hogy szegény vagyok.
Hirtelen elhatároztam, abbahagyom az iskolát, hiszen már elvégeztem nyolc osztályt,
és akkoriban ennyit írt elő a törvény.
Hosszú ideig
szótlanul ültünk. Besötétedett, lefeküdtünk. Reggel elmentünk az iskolába,
hazajöttünk, és alig nyitottuk ki a szánkat. Ez így ment napokig. Végül
szombaton mami megkérdezte, mit akarunk csinálni a pénzzel. Mit kezdenek az
emberek a váratlanul jött pénzzel? Nem tudtuk, ahogy azt sem, hogy szegények
vagyunk.
Vasárnap nem akartunk templomba menni, de mami azt mondta, el kell
mennünk. Verőfényes nap volt, de mi hallgatagon baktattunk az úton. Mami
elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott hozzá.
Aznap egy
misszionárius prédikált. Arról beszélt, milyen sok templomot építettek
Afrikában vályogtéglából, de pénzre van szükségük, hogy anyagot tudjanak
vásárolni a tetőhöz. Azt mondta, száz dollár kellene egy templom
befejezéséhez. Feltette a kérdést: – Nem tudunk-e áldozatot hozni azért, hogy
segítsünk ezeken a szegény embereken? –
Egymásra néztünk, és egy hét óta először mosolyodtunk el.
Mami belenyúlt a
táskájába, és kivette belőle a borítékot. Átadta Darlenenek, ő nekem, én pedig Ocynak. Ocy tette bele a perselybe.
Amikor megszámolták a
perselybe tett adományt, kiderült, hogy valamivel több mint száz dollár gyűlt
össze. A misszionárius nagyon izgatott lett. Nem számított ekkora adományra
ebben a kis gyülekezetben. Azt mondta: – Bizonyára van néhány gazdag család
ebben az egyházközségben.
Nyolcvanhét dollárt
adtunk a "valamivel több mint száz dollárba". Mi voltunk az
egyházközség gazdag családja! Nem maga a misszionárius mondta ezt? Soha többé
nem éreztem magam szegénynek.
részlet Jack Canfield - Mark Victor Hansen: Megható történetek c. könyvéből
Nie werde ich Ostern 1946 vergessen. Ich war damals vierzehn Jahre alt,
meine Schwestern elf und sechzehn. Mein Vater war fünf Jahre zuvor gestorben
und hinterließ sieben schulpflichtige Kinder. Auf vieles mussten wir
verzichten. Einen Monat vor Ostern rief der Pastor unserer Gemeinde zu einer
besonderen Spendenaktion auf für eine bedürftige Familie der Gemeinde. Er
forderte alle auf zu sparen und großzügig zu spenden.
Wir wollten da auch mitmachen und überlegten was wir tun konnten um
möglichst viel Geld zusammen zu bekommen. Es fiel uns einiges ein und wir
setzten uns mit Freude ein. Einen Monat aßen wir fast nur Kartoffeln um damit
20 Dollar Essensgeld zu sparen und dieses dann zu spenden. Wir machten
möglichst wenig Licht an, hörten kein Radio um damit Strom zu sparen. Wir
jobbten so häufig wie möglich als Putz- und Gartenhilfe, dann arbeiteten wir
noch als Babysitter und jeden Cent legten wir zurück. Wir kauften Baumwolle,
häkelten Topflappen und verkauften sie. Das ergab noch einmal zwanzig Dollar.
Dieser Monat war der beste unseres Lebens. Jeden Tag zählten wir das
Geld und wir unterhielten uns darüber wie sehr sich diese bedürftige Familie
über das Geld von der Gemeinde freuen würde. Zu unserer Gemeinde gehörten
ungefähr 80 Mitglieder und wir rechneten uns aus, dass dann ungefähr
zwanzig Mal zuviel zusammenkommen würde. Endlich war es soweit.
Einen Tag vor Ostern ging ich mit meiner Schwester in den Laden um das viele
Kleingeld einzutauschen. Soviel Geld hatten wir noch nie besessen. Es machte
uns nichts aus, dass wir für Ostern keine neuen Kleider oder Schuhe hatten,
schließlich hatten wir 70 Dollar für die Osterspende. Wir konnten die Zeit bis
zu dem Gottesdienst kaum abwarten. Als die Kollekte eingesammelt wurde saßen
wir in der zweiten Reihe und legten voller Freude unser Geld ein. Wir fühlten
uns so reich. Auf dem Nachhauseweg waren wir nur am singen. Zum Mittagessen
hatte Mama eine Überraschung für uns. Es gab gekochte Ostereier und
Bratkartoffeln.
Spät am Nachmittag kam der Pastor mit seinem Auto vorgefahren. Er gab
Mutter einen Briefumschlag. Sie öffnete den Umschlag und heraus fielen 87
Dollar, unsere großen Scheine und noch siebzehn einzelne Dollarnoten. Wir
starrten das Geld an, keiner sprach von uns. Wir waren uns wie Millionäre vorgekommen
und jetzt fühlten wir uns wie die ärmsten Schlucker. Es hatte uns nichts
ausgemacht, dass wir weniger hatten als die anderen, wir hatten ein glückliches
Leben geführt. Jetzt wussten wir, dass wir arm waren. Alle anderen wussten das
auch und hatten wohl schon über uns geredet.
Lange saßen wir schweigend da. Die nächste Woche war für uns alle sehr
bedrückend. Was sollten wir nur mit dem Geld machen? Wir wussten es nicht. Was
machen arme Leute mit Geld?
Am nächsten Sonntag wollten wir erst nicht in die Kirche gehen. Dann
gingen wir doch, weil Mutter das so wollte. Ein Missionar war zu Gast. Er
sprach darüber, dass Menschen in Afrika eine Kirche aus Lehm bauen, aber kein
Geld für ein Dach haben. Er sagte, man bräuchte dazu hundert Dollar. Dann
fragte er, ob man dafür nicht etwas zusammen legen könne, um diesen armen
Menschen zu helfen.
Wir schauten einander an und zum ersten Mal in dieser Woche lächelten
wir. Mutter holte aus ihrer Handtasche den Umschlag. Sie verteilte das Geld an
uns und jeder legte etwas in den Korb. Als die Kollekte gezählt wurde, gab der
Pastor bekannt, dass etwas mehr als 100 Dollar zusammen gekommen waren. Der
Missionar freute sich. Eine so hohe Spende hatte er in einer so kleinen
Gemeinde nicht erwartet. Er sagte: „Ihr müsst einige reiche Leute in der
Gemeinde haben.“ Und plötzlich wurde uns etwas klar! Von den hundert Dollar
stammten 87 von uns. Wir waren die reichste Familie in der Gemeinde! Der
Missionar hatte es schließlich selbst gesagt.
