|
forrás: internet |
Lukátsi Vilma:
Azt, ami fájt…
Azt, ami „plusz” volt az életemben,
Ma azt szeretném megköszönni.
Nem a vidám, nagy harsonákat,
Akkor magamnak jó voltam magam.
Azt sem, amikor elégedett voltam,
Megdicsért akkor a saját agyam.
Sem azt, amikor mint fény, ragyogtam,
Mert szerettem, s engem is szerettek,
Minden embert jónak, szépnek láttam,
Mert nem bántottak, ki sem nevettek.
Nem!
Ma azt szeretném megköszönni,
Ami fájt nekem nyersen, nagyon.
Amikor azt kezdtem énekelni:
„Uram, irgalmad szomjazom!”
Amikor búcsúztam vonatnál
Vagy koporsónál nagy keservesen,
S húsomba mart, mert úgy fájt a búcsú,
Elakadt tőle a lélegzetem.
Én azt hittem, a nap is megáll most
S engem sajnál az egész világ,
De csak közömbös arcokat láttam,
Esetleg gúnyt: „Lám, letört az ág!”
Mikor rádöbbentem arra – saját káromon -,
Hogy mi a tévedésem, Te hallottad csak, Uram,
Hogy egész éjjel zokogtam nagyon.
De másnap reggel mégis énekeltem:
„Uram, irgalmad szomjazom!”
Énekeltem… hang és dallam nélkül,
És Rád kapcsolódott tekintetem,
S a könnyeken át fényesebben láttam:
Mindenség Ura! Atyám vagy nekem!
A szenvedésben néven szólítottál,
A szenvedésben ott voltál velem!
S hogy oltókésed elevenbe vágott,
És úgy fájt, hogy a lelkem is kiáltott,
Az volt számomra épp a kegyelem!
Ez a „plusz” az ember életében,
A megtisztító, áldott fájdalom.
És ezt szeretném ma mind megköszönni,
Két karommal Téged átölelni,
S könnyek között újra énekelni:
„Uram, irgalmad szomjazom!”