NŐTTÉL-E
GYERMEKEM?
Atyámnak
műhelyében egy ajtót ismerek,
Mit
néma áhítattal szemléltem, mint gyerek,
Atyám
kezével írva rajt sok jel és vonás
Értelmét
csak mi tudtuk, de meg nem érti más.
Mi
gyermekek, ha néha betévedtünk ide,
Tanulmányozni
kezdtük a sok jelt ízibe.
Világosan
kitűnt itt sok érdekes adat,
Hogy
évről-évre mennyit nőttünk egy év alatt.
S
kedvünket még fokozta, ha - mint tette apánk,
Irónt
s vonalzót véve, a mérést folytatánk,
S
befutva jó anyánkhoz, újságoltuk a hírt,
Hogy
íme, mind a hányan nagyot nőttünk megint.
-
De egyszer - míg anyámnak jelentést így teszek,
Hogy
én már innen-onnan felnőtt ember leszek,
Furcsán
mosoly’g reám, s így szól: "Oh mondd nekem,
Vajon,
mint "lelki ember", nőttél-e gyermekem?"
Növekszünk
mind a korban, míg évet év követ;
Hogy
életünk mulandó, s a vég felé siet,
Azt
minden óra jelzi, - használjuk jól ki hát,
Mert
éltünk itt rövid bár, - örök lesz odaát.
Krisztus
kertjébe vagy már beplántálva te itt,
Élted
meghozza-e a Lélek gyümölcseit?
Figyeld
meg, hogy Megváltód lágyan és csendesen
Megkérdi
minden este: "Nőttél-e gyermekem?"
Ájtatosan
figyelve hallom anyám szavát,
Érzem,
hogy amit most mond, mélyen szívembe vág,
És
bár sok jó tanács üres szó volt nekem
Ez
egy szót nem felejtem: "Nőttél-e gyermekem?"
A
nagyvilágba mentem, hogy férfivá nőttem,
S
szülőföldemre vissza évek múltán jöttem.
S
hogy ím leszáll az este, és minden elpihen,
Anyám
megszólít halkan: "Nőttél-e gyermekem?"
Mint
egykor volt, a szíved jó föld-e még vajon,
S
van, amit elvetettem, áldás a jó magon?
Üres
vagy telt kalász-e, mit élted megterem,
Belső
hitéletedben nőttél-e gyermekem?"
Oh
drága szent örökség, anyám mit rám hagyott!
E
szó az élet útján folyvást felém ragyog.
S
nem hagy lankadni, esni, ha sötét estéken
Hallom
az Úrnak hangját: "Nőttél-e gyermekem?"
(németből
fordította: Vargha Gyuláné)
BIST DU GEWACHSEN, KIND?
In meines Vaters Werkstatt, da weiß ich eine Tür,
die hab’ ich oft betrachtet mit stummer Andacht schier.
Da waren stufenweise von meines Vaters Hand,
viel Strich- und Namenszeichen, kein Fremder sie verstand.
Und hatten in der Werkstatt wir Kinder uns verirrt,
dann haben wir gar eifrig die Zeichen durchstudiert.
Hier konnt‘ man deutlich sehen, wie viel in einem Jahr
ein jedes Kind gewachsen, – wie wichtig das uns war.
Dann haben wir uns heimlich gemessen – das war schön,
genau wie wir’s vom Vater einst haben gern gesehn.
In hellem Jubel brachten der Mutter wir geschwind,
als dann die frohe Kunde, dass wir gewachsen sind.
Doch einst, als ich voll Freude der Mutter hab’s erzählt,
dass mir zur rechten Größe nur wenig es noch fehlt,
da lächelt sie so eigen; nun sage mir geschwind:
“An deinem innern Menschen, bist du gewachsen, Kind?“
An Alter nehmen alle wir zu von Tag zu Tag,
dass flüchtig unser Leben, sagt jeder Glockenschlag.
Doch gilt’s die Zeit zu nutzen, denn es ist Gnadenzeit.
Kurz ist das Erdenleben und lang die Ewigkeit.
Auch du bist eingepflanzt in deines Vaters Reich,
da sollst du Früchte bringen für’s sel’ge Himmelreich.
Und jeden Abend richtet der Heiland ernst und lind
an dich die ernste Frage: Bist du gewachsen, Kind?
Ich habe ganz andächtig der Mutter zugehört
und habe nie vergessen, was sie mich hat gelehrt.
Hat sie manch gutes Wort auch gesprochen in den Wind,
eins hab ich nie vergessen: „Bist du gewachsen, Kind?“
Als ich dann groß geworden, da zog’s mich weit hinaus,
und erst nach Jahren kam ich zurück ins Elternhaus.
Und abends, als die andern schon längst zur Ruhe sind,
fragt mich die Mutter leise: „Bist du gewachsen, Kind?
Der Boden deines Herzens, ist er ein gutes Feld?
Die Saat, die einst gesäet, sag, ist sie wohl bestellt?
Bringt sie nicht taube Ähren? Ach Spreu verweht der Wind,
in deinem Glaubensleben, bist du gewachsen, Kind?“
Das heilige Vermächtnis, o teures Mutterherz,
du sollst mich stets begleiten, mein ganzes Leben fort!
Und will ich träge werden, bring mich zurecht geschwind,
der Mutter ernste Frage: „Bist du gewachsen, Kind?“
Doch weil ich arm und schwach noch bin, drum fleh ich Herr zu Dir:
gib Du zum steten Wachstum doch deinen Segen mir!
Lass mich am innern Menschen, erstarken mehr und mehr,
lass gute Frucht mich bringen, zu Deines Namens Ehr!
Und wenn ich einst die Mutter bei Dir, Herr, wieder find,
dann mög’ sie mir bezeugen: „Du bist gewachsen, Kind!“
(unbekannt)
