 |
| forrás: internet |
KÍVÁNOK MINDENKINEK ÁLDOTT, SZÉP PÜNKÖSDÖT!
ICH WÜNSCHE AN ALLEN FROHE PFINGSTEN!
Ajándékba hoztam nektek a számomra egyik legkedvesebb, pünkösdi témájú "történetet".
A NYELVEKEN SZÓLÁS AJÁNDÉKA
írta: Frittmann Lászlóné
megjelent a Jó Pásztor 2006.május-júniusi számában
Gyermekkoromban a mi gyülekezetünkben (Evangéliumi Pünkösdi Gyülekezet) a nyelveken szólás a hívő élet mércéje volt. Nagyon kívántam tehát, hogy eljussak én is arra a magaslatra, ahol az angyalok nyelvén beszélhetek. Sokat imádkoztam ezért, s meg voltam győződve, hogyha elég tiszta lesz a szívem, Isten betölt engem is ezzel az ajándékával. Ma is szeretnék tiszta, használható edénye lenni Istennek és imádkozom azért, hogy úgy tudjon használni mások javára, mint az első pünkösdkor a tanítványokat, akik minden embertársuknak úgy tudták szólni Isten evangéliumát, hogy azok megértették. A saját nyelvükön, a saját fogalmaik szerint küldte Isten a személyre szóló szeretet-üzenetet.
Ahogy végiggondolom életemet, úgy érzem, néha egészen közel álltam a nyelveken szólás ajándékához. A felismerés megrázott, megdöbbentett, elgondolkodtatott, s ezek az esetek jutottak eszembe:
Ágika olyan szorongással jött első osztályba, hogy be sem lehetett ültetni a padba. Ölembe kucorgott, ott végezte el az első osztályt. Néha súgtam neki valamit, különben meg sem moccant. Munkatársaimtól sokféle vádat kaptam ezért, de egy idős tanítónő megvédett. Azt mondta rám: értek gyermekül. Jólesett. Attól kezdve tudatosan figyeltem erre a különbejáratú személyes nyelvhasználatara.
Attilával is az ő nyelvén kellett beszélnem. Nem arabul, angolul, latinul, magyarul – amin ô jól beszélt –, hanem Attilául. Ölemben fogtam le, simogattam a hátát és beszélgettem vele. Csak így lehetett megtartani az osztályomban. Minden reggel kértem Isten segítségét ehhez, különben ki sem bírtam volna.
Gizi barátnőm 18 évesen halt meg szarkómában. Sokan látogattuk osztálytársak, de kettőnk között mélyebb lelki kapcsolat is volt. Megtért és a gyülekezetünkbe járt. Amíg lázadt a kérlelhetetlen távozás miatt, alig tudtam mit mondani, és amikor fényes kapuk sugározták szemébe a mennyei fényt, akkor sem volt könnyebb a helyzetem. Mégis ízlelgettem fiatalon azt a nyelvet, amelyre szükségünk van egyes szám második személyben is, és egyszer majd első személyben is.
Az unokáim közül az egyik nagyon szorongó volt, nehezen tudtuk elaltatni, mindig félt valamitől. Egyszer valahogy sikerült megtudnom, hogy egy kezet lát a függöny mögött. Attól félt. Az árnyék játszott vele. Elhúztam a függönyt, mindent megmutattam, amiről meggyőződhetett, hogy nincs ott senki. Azt hittem, rendbejött a lelkivilága.
– Ugye, már nem félsz, kicsikém? – kérdeztem.
– Mégis félek – volt a felelet. Akkor megfogtam a kezét. Azonnal elaludt. S amíg aludt, szorította a kezemet. Így tanultam „unokául”.
Mostanában „idősül” tanulok. Nem könnyű lecke. Csak a Szentlélek képezhet ki rá, mert nincs benne jelen idő, csak múlt és jövő. Az elmúlt idő szép és nehéz, küzdelmes és harcokkal teli évtizedek sora. A jövő idő is szép. Fényes angyalsereg, aranyutcák, ahol nincs derékfájás, könny, félelem. Ott várnak az előre ment szeretett családtagok. De a jelen idő nem használható! Csak az oltalom. „Fogom a kezed.” „Itt a gyógyszer.” „Ide ülj, ez kényelmesebb!” Meg kell tanulnom ezt a nyelvet is, hogy semmi bántás ne zavarja meg a soha vissza nem térő gondozás idejét, hogy szeretettel ragozzam az igeidőket és az igemódokat.
Hányféle nyelven kellene tudnom?
Hiszen minden tanítványomhoz más nyelv vezet, minden rokonomnak másként lehet bemutatni Isten szeretetét, minden munkatársam egy külön világ, és még hányféle helyzetet és embertípust sorolhatnék fel, akikkel naponta találkozom! Lélektől lélekig, néha szó vezet, néha nem segítenek a szavak. „Uram, ha betöltesz Lelkeddel, csak akkor fogok tudni szólni rólad, szeretetedről, a megváltás öröméről, az örök életről gyermekül, unokául, idősül. EMBERÜL. KRISZTUSUL.”
