832. A mentőállomás / Die Rettungsstation

Sajnos mostanában nem nagyon volt időm hímezni, így ma egy történetet hoztam Nektek, amit a BalatonNET-en hallottam.
Leider in den letzten Wochen hate ich fast keine Zeit zum Sticken, deswegen habe ich heute eine Geschichte für Euch, was ich am BalatonNET gehört habe.

foto: Internet

Egy veszélyes tengerparti szakaszon állt valamikor egy kis mentőállomás. Ezen a részen sajnos nagyon sok hajó süllyedt el. Ezért egy maroknyi önkéntes épített ott egy pici kunyhót, hogy figyelni tudják ezt a partszakaszt. A picike mentőállomásnak csupán egyetlen kis csónak állt rendelkezésére. Ezzel a kis lélekvesztővel indultak neki ezek a bátor emberek akár éjjel, akár nappal, ha szükséges volt, hogy kimentsék a hajótörötteket.

Nem tartott sokáig, amíg ennek a kis mentőállomásnak és az ott dolgozó bátor embereknek híre ment. Nagyon sok kimentett ember, és nagyon sok környékbeli is kész volt arra, hogy anyagi segítséget nyújtson a szegényes kis állomásnak. A támogatók száma egyre nőtt. Így lehetőség nyílt rá, hogy újabb csónakokat vegyenek, és egy újabb mentőcsapatot is kiképezzenek.

A támogatók azt is elintézték, hogy a szánalmas kis kunyhót lebontsák. Azzal érveltek, hogy a megmentett embereknek kényelmesebb körülményekre van szükségük, mint az eredeti kunyhó. Így aztán a kezdetleges épületet és bútorokat új, kényelmes bútorokkal váltották fel, az épületet pedig kibővítették, megszépítették.

Ezek után a mentőállomás többeknek kedvenc tartózkodási helyévé vált. Az épület lassacskán klubbházként működött, ahol jó volt összejönni, beszélgetni. Egyidejűleg történt azonban egy másik változás is, egyre kevesebb önkéntes akadt, aki nekivágott volna a viharnak az éjszakának, hogy embereket mentsen. Mit tettek? Fizetett személyzetet alkalmaztak a mentőhajókon.

Természetesen a falakat továbbra is a mentőállomás jelvénye díszítette, és abban a teremben, ahol az emberek legszívesebben tartózkodtak, a plafonról az eredeti mentőcsónak makettje lógott le.

Egyszer azonban az alábbi történt: A partszakaszon balesetet szenvedett egy hatalmas hajó, és a fizetett mentőalkalmazottak több csónaknyi félig megfulladt hajótöröttel érkeztek vissza a tengerről. Voltak közöttük feketék és ázsiaiak is. A szép klubbházban káosz alakult ki. Ezért a vezetés úgy döntött, zuhanyzókat is kell építeni a ház elé, és a kimentett embereket először alaposan meg kell fürdetni, mielőtt beengednék őket a klubba, hogy ne koszoljanak össze semmit.

A következő klubbgyűlésen a tagok között vita támadt. A többség azért hadakozott, hogy állítsák le a mentést, hiszen az kellemetlen és csak megzavarja a megszokott körülményeket. Egy maroknyi kisebbség azonban azt emlegette, hogy az eredeti cél pontosan a fuldoklók mentése volt, és hogy a klubbot még mindig "életmentő-állomásnak" hívják. Persze gyorsan leszavazták őket. Azt javasolták nekik, hogy ha számokra ennyire fontos ezeknek a fuldoklóknak az élete, akkor nyugodtan építsenek valahol máshol egy mentőállomást maguknak.

Ezek aztán meg is tették ezt. Elölről kezdték a munkát egy kis bódéval és egy szál csónakkal. A jó hírük azonban gyorsan terjedt. Támogatok érkeztek, felépült az új klubbház... és így tovább. Az új mentőállomás helyzete ugyanúgy alakult, mint az elsőé... így aztán hamarosan létrejött egy harmadik mentőállomás is... azonban ennél is megismétlődött az eredeti történet. Kis kunyhóval, egy csónakkal, elkötelezett önkéntesekkel indult. Aztán terjedt a hírük, jöttek a támogatók, megépült az exxkluzív klubbház... és így tovább.

Ha valaki ma ezen a partszakaszon sétál, exkluzív klubbok hosszú sorát találja egymás után. Még mindig nagyon sok hajó elsüllyed ezen a részen, de a hajótöröttek többsége ma már a tengerbe fullad!

A mi templomaink, gyülekezeteink minek nevezhetők: a lelkileg már célba érkezettek exkluzív klubbházának, vagy a fuldoklókért élők mentőállomásának?

An einer gefährlichen Küste befand sich vor Zeiten eine kleine armselige Rettungsstation. Die Küste war schon vielen Schiffen zum Verhängnis geworden. Deshalb hatte sich eine Handvoll Freiwilliger hier eine kleine Hütte gebaut, um den Wachdienst zu versehen. Zu dieser Rettungsstation gehörte nur ein einziges Boot. Mit diesem wagte sich die kleine mutige Mannschaft immer wieder, bei Tag und bei Nacht, auf das Meer hinaus, um die Schiffbrüchigen zu retten.

Es dauerte nicht lange, daß dieser kleine Stützpunkt bald überall bekannt wurde. Viele der Erretteten und auch andere Leute aus der Umgebung waren gern bereit, die armselige Station mit Geld zu unterstützen. Die Zahl der Gönner wuchs. So konnte man sich neue Boote kaufen und neue Mannschaften schulen.

Mit der Zeit gefiel den Gönnern die kleine ärmliche Hütte nicht mehr. Die Geretteten, sagte man, benötigten doch einen etwas komfortableren Ort als erste Zufluchtsstätte. Deshalb beschloß man, die provisorischen Lagerstätten durch richtige Betten zu ersetzen. Man erweiterte das Gebäude und stattete alle Räume mit schöneren Möbeln aus.

Auf diese Weise wurde die Rettungsstation allmählich zu einem beliebten Aufenthaltsort. Die Station diente den Männern als Clubhaus, in dem man gesellig beieinander sein konnte. Gleichzeitig geschah aber auch etwas sehr Verständliches: immer weniger Freiwillige waren bereit, mit auf Bergungsfahrt zu gehen. Was tat man? Man heuerte für die Rettungsboote eine eigene Besatzung an.

Immerhin schmückte das Wappen des Seenotdienstes noch überall die Räume, und von der Decke des Zimmers, in dem gewöhnlich der Einstand eines neuen Clubmitgliedes gefeiert wurde, hing das Modell eines großen Rettungsbootes.

Und nun passierte folgendes: Vor der Küste scheiterte ein großes Schiff, und die angeheuerten Seeleute kehrten mit ganzen Bootsladungen Frierender und Halbertrunkener zurück. Unter ihnen befanden sich Schwarze und Orientalen. In dem schönen Clubhaus entstand Chaos. Das Verwaltungskomitee ließ deshalb gleich danach Duschkabinen im Freien errichten, damit man die Schiffbrüchigen vor Betreten des Clubhauses gründlich säubern könne.

Bei der nächsten Versammlung gab es eine Auseinandersetzung unter den Mitgliedern. Die meisten wollten den Rettungsdienst einstellen, weil er unangenehm und dem normalen Clubbetrieb hinderlich sei. Einige jedoch vertraten den Standpunkt, daß Lebensrettung die vorrangige Aufgabe sei und daß man sich auch noch als "Lebensrettungsstation" bezeichne. Sie wurden schnell überstimmt. Man sagte ihnen: Sie könnten ja auch woanders ihre eigene Rettungsstation aufmachen, wenn ihnen das Leben all dieser angetriebenen schiffbrüchigen Typen so wichtig sei.

Das taten sie dann auch. Sie fingen ganz von vorne an mit einer kleinen erbärmlichen Hütte. Ihr guter Ruf aber verbreitete sich sehr schnell. Es gab neue Gönner, und es entstand ein neues Clubhaus - usw.. usw. Die neue Station wandelte sich genauso wie die erste. Und so kam es dann schließlich zur Gründung einer dritten Rettungsstation. Doch auch hier wiederholte sich die alte Geschichte. Zuerst gab es wieder nur eine kleine erbärmliche Hütte. Aber der gute Ruf verbreitete sich schnell; es gab Gönner; es wurde ein Clubhaus aus gebaut usw. usw.

Wenn man heute diese Küste besucht, findet man längs der Uferstraße eine beträchtliche Reihe exclusiver Clubs. Immer noch wird die Küste vielen Schiffen zum Verhängnis; nur - die meisten der Schiffbrüchigen ertrinken!

Was sind unsere Kirchen: Clubhäuser für geistlich Arrivierte oder Rettungsstationen für Verlorene?