199. Ez a kegyelem

Reményik Sándor:

                KEGYELEM

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

körömszakadtig maradék erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal - 

s a lehetetlenség konok falán

zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

szótlanul, gondolattalanul

mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

a bűn, a betegség, a nyomorúság,

a mindennapi szörnyű szürkeség

tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

mely nem tárult ki átokra, imára,

erő, akarat, kétségbeesés,

bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

s egy pici csillag sétál szembe véled,

s olyan közel jön, szépen mosolyogva,

hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

akkor - magától - minden elcsitul,

akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

csak úgy magától friss gyümölcs terem.

Ez a "magától": ez a Kegyelem.