190. Sebek

Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt.

Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe.

Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. Az elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe beütött szögek száma napról-napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe.

Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen egy szöget sem ütött a kerítés fájába. Ekkor megkereste az apját és elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie.

Ekkor az apja azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem veszekszik senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek, amikor egy nap a fiú közölte az apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben.

Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez és így szólt: „Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van ezen a kerítésen. Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel, és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad. Mindegy, hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad. A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb. Begyógyul, de a heg megmarad. Egy életen át emlékeztet rá, hogy valaki valamikor megsértett.”

Eddig a történet. Elgondolkodtató: vajon tényleg így van? Hiába kérünk bocsánatot, a seb, vagy legalábbis a helye örökre megmarad?

Mindannyian ismerjük a mondást: szavakkal is meg lehet ölni valakit. Az az ember, akit nap mint nap bántó, elmarasztaló szavakkal illetnek, elsorvad. Elveszíti önbizalmát, életkedvét. Nem csak azért, mert szeretetre, bátorításra, megbecsülésre mindenkinek szüksége van, hanem azért is, mert emberi természetünknél fogva hajlamosak vagyunk „dédelgetni” magunkban a sérelmeket. Elraktározzuk, újra és újra elővesszük, szinte belelovaljuk magunkat a sértett, bántott állapotba. Az újabb és újabb sérelmek egymásra rakódnak, a hegek gyarapodnak, és a lelkünk egyre betegebb. Nagyon sok ember depressziós vagy menekül az öngyilkosságban emiatt. Nagyon nehéz így élni. Szinte lehetetlen. Mi a megoldás?

Máté evangéliuma 18.részében olvashatjuk: „Ekkor Péter odament Jézushoz és azt mondta: Uram, hányszor vétkezhetik az én atyámfia énellenem és hányszor kell megbocsátanom neki? Még hétszer is? Jézus azt mondta: Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer is.”

Csodálatos szavak, de mi emberek erre csak akkor vagyunk képesek, ha az Úrral járunk. Megbocsátani és elfelejteni a bántásokat, sérelmeket. Nagyon nehéz, de ha szívből akarjuk, sikerül. Az Úr Jézus úgy fog „dolgozni” lelkünkben, mint egy plasztikai sebész. Az őszintén kimondott megbocsátó szó után eltűnnek a hegek is. Tisztán, felszabadult lélekkel mehetünk tovább. Mert Ő erőt ad mindehhez.