535. Két hang a télben

Túrmezei Erzsébet verse

Szürke, februári ég alatt
rügyet sóhajtok, enyhe sugarat,
míg csikorgó, mély hóban megyek,
s dermedten fehérlenek a hegyek.
"Csak hidd!" - csicsergi árva kismadár.
De varjú ül a fán,
és csúfolódva, búgva mondja: "Kár!"

Szívemre téli, bús döbbenet ül.
Nem is tudom már, kívül vagy belül?
Hiszen lelkem zúzmarás ágain
ugyanígy szólnak a madaraim!
"Csak hidd!" - csapong a zengő, könnyű
dallam csicsergő vígasza,
de "Kár!" -  búgja rá feketén a varjam.

"Csak hidd!" - a béke mégis béke lesz.
"Kár, kár!" - hogyha csak koporsót szegez.
"Csak hidd!" - a testvér testvérre talál!
"Kár!" - itt testvérré egy tesz, a halál.
"Csak hidd!" - megtérést szül a fájdalom,
újuló életet!
"Kár!" - mindenütt haláltánc, vigalom!

Jaj, minden szívre odaszállnak
feketeszárnyú, sötét madarak?
"Csak hidd!" - és építeni akarunk.
"Kár, kár!" - alél és ernyed a karunk.
"Csak hidd!" - tisztítunk áldott magvakat,
drága vetnivalót.
"Kár, kár!", minek? sóhajtjuk roskatag.

De varjak, mi nem adtuk meg magunk,
mi a másik madár pártján vagyunk.
Félénk, kicsiny... de egy meleg sugár
holnap talán megbátorítja már.
"Csak hidd!" - csendül a tiszta hang
megint. Fagyos a föld,
de könnyes szemünk ég felé tekint.

***********************
Gyönyörű, szívet melengető madárfotókat nézegethettek itt.