400. Emberség - barátság

Nem tudom, ismeritek-e már ezt a történetet. Ha elém kerül, mindig megsiratom... gondoltam, elhozom Nektek is...

******************************** 

Egy nap, mikor elsős voltam a gimiben, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét cipelte volna. Azt gondoltam magamban:

"Miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens."

Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem.

Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből, és elgáncsolták, úgyhogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege elrepült, és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött. Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Miközben átnyújtottam a szemüvegét vigasztalni próbáltam.

- Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.

Rám nézett és így szólt:

- Köszönöm! - Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükrözött. Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem.

Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt.

Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán rendes srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, ő igent mondott. Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t annál jobban megszerettem, akárcsak a barátaim.

Eljött a hétfő reggel, és Kyle ugyancsak hatalmas könyvhalommal igyekezett az iskola felé. Megállítottam, majd így szóltam:

- Hé, fiú, igazán komoly izmaid lesznek, ha mindennap egy rakás könyvvel cipekedsz! - Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem.

A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten a főiskolán kezdtünk gondolkodni. Kyle Georgetown mellett döntött, én Duke-ba készültem. Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a fociösztöndíjra.

Kyle-ra esett a választás az osztályunkból, hogy az ünnepségen elmondja a búcsúbeszédet. Állandóan azzal húztam emiatt, hogy eminens. De azért nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni oda, és beszélni.

Eljött a várva várt nap. Kyle-t figyeltem a többiek között. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett, és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt, mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá!

Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem, és bátorítottam.

- Hé, fiú, nagyszerű leszel!

Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint akkor, és mosolygott.

- Köszönöm! - mondta.

Amikor kiállt az emelvényre, megköszörülte a torkát és belekezdett a beszédébe.

- Nagyszerű alkalom ez most arra, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, a tanárainknak, a testvéreinknek, talán az edzőnek, de legjobban a barátainknak. Azért állok most itt, hogy tudassam veletek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki! Elmondok egy történetet.

Csak figyeltem a barátomat, és hitetlenkedve hallgattam, ahogy felidézi a legelső napot, amikor találkoztunk. Azt tervezte akkor, hogy véget vet az életének a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie. Az egészet összeszedte és vitte haza. Ekkor rám nézett, és kicsit elmosolyodott.

- Hála az égnek, megmenekültem! Megmentett a barátom! Attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.

Hallottam, ahogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, miközben ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek, és ugyanazzal a hálás mosollyal tekintenek rám, mint Kyle. Egészen addig a pillanatig nem fogtam fel a mélységét a mi egykori találkozásunknak.