178. Egyik kedves ismerősöm átélte...

Ismeretlen szerző:
           KÖLCSÖNADOTT GYERMEK
 

„Elengedem egyik gyermekemet
látogatóba – szólt -, röpke időre.
Míg szíve dobban, majd a tiétek,
s elsodor parttalan könny-patak tőle
hat-hét vagy húsz-huszonkét év után.
De addig is! Gondoznátok-e nékem?
Adnátok-e otthont, míg odavan?
Míg eljövök érte újra az égen
hogy hazavigyem? Lebbenő szél lesz,
májusi hó, almavirágnyi idő
kicsi sorsa, de bánatotokban
vigasz az emlék s szavam tán békítő:

Miért is hagynám ott közöttetek?
Egy napszálltakor mindenki visszatér.
Gyermekemet csak tanulni küldöm:
van, mit csupán az ért, ki arra lent él.
Széttekintettem hát a földtekén,
bölcs és türelmes oktatót kerestem,
s úgy találtam, porban baktatók közt
nem lenne eszközöm más, csak ti ketten.
Teljes szívvel tudjátok szeretni
gyermekem, nem nézve kárbament erőt,
s nem gyűlölve engem, ha úgy tűnik,
visszakértem tőletek idő előtt?”

Véltem hallani, amint így szólnak:
„Atyánk, legyen meg a Te akaratod!
Az örömért, mit gyermeked jelent,
elvállaljuk a bánat-kockázatot.
Szívünkbe zárjuk kit Tőled kaptunk,
gyengéden óvjuk, hordozzuk, tanítjuk.
A boldogság, mit megkóstolhatunk
édes lesz, köszönjük hát. S visszaadjuk
őt, ha jönnek érte angyalaid
bármilyen korán, és elviseljük mi
a könnyeket, a fájó bánatot.
S ha lehet, megpróbáljuk megérteni.”