120. Azt, ami fájt...

forrás: internet

Lukátsi Vilma:

            Azt, ami fájt…

Azt, ami „plusz” volt az életemben,

Ma azt szeretném megköszönni.

Nem a vidám, nagy harsonákat,

Akkor magamnak jó voltam magam.

Azt sem, amikor elégedett voltam,

Megdicsért akkor a saját agyam.

Sem azt, amikor mint fény, ragyogtam,

Mert szerettem, s engem is szerettek,

Minden embert jónak, szépnek láttam,

Mert nem bántottak, ki sem nevettek.

Nem!

Ma azt szeretném megköszönni,

Ami fájt nekem nyersen, nagyon.

Amikor azt kezdtem énekelni:

„Uram, irgalmad szomjazom!”

Amikor búcsúztam vonatnál

Vagy koporsónál nagy keservesen,

S húsomba mart, mert úgy fájt a búcsú,

Elakadt tőle a lélegzetem.

Én azt hittem, a nap is megáll most

S engem sajnál az egész világ,

De csak közömbös arcokat láttam,

Esetleg gúnyt: „Lám, letört az ág!”

Mikor rádöbbentem arra – saját káromon -,

Hogy mi a tévedésem, Te hallottad csak, Uram,

Hogy egész éjjel zokogtam nagyon.

De másnap reggel mégis énekeltem:

„Uram, irgalmad szomjazom!”

Énekeltem… hang és dallam nélkül,

És Rád kapcsolódott tekintetem,

S a könnyeken át fényesebben láttam:

Mindenség Ura! Atyám vagy nekem!

A szenvedésben néven szólítottál,

A szenvedésben ott voltál velem!

S hogy oltókésed elevenbe vágott,

És úgy fájt, hogy a lelkem is kiáltott,

Az volt számomra épp a kegyelem!

Ez a „plusz” az ember életében,

A megtisztító, áldott fájdalom.

És ezt szeretném ma mind megköszönni,

Két karommal Téged átölelni,

S könnyek között újra énekelni:

„Uram, irgalmad szomjazom!”