492. Egy gazdag család /Eine reiche Familie (írta/von: Eddie Ogan)

Ma valamiről eszembe jutott ez a történet... kicsit hosszú, de higgyétek el: érdemes elolvasni!
*************

Soha nem fogom elfelejteni 1946 húsvétját. Tizennégy éves voltam, Ocy húgom tizenkettő, Darlene nővérem tizenhat. Anyámmal éltünk, és mind a négyen tudtuk, mit jelent nélkülözni. A papám öt esztendeje halt meg, pénz nélkül hagyva mamit hét iskoláskorú gyerekkel. 1946-ra két nővérem férjhez ment, és két bátyám elköltözött otthonról.

Karácsony előtt egy hónappal lelkipásztorunk kihirdette a templomban, hogy gyűjtést indítanak egy szegény család javára. Mindenkit arra kért, hogy takarékoskodjék, és adakozzék.

Amikor hazaértünk, megbeszéltük, mit tudunk tenni. Elhatároztuk, hogy veszünk huszonöt kiló krumplit, és egy hónapig csak azt esszük. Így húsz dollárt tudunk félretenni az ennivalóra szánt pénzből. Azt is kieszeltük, ha időnként kikapcsoljuk a villanyt, és nem hallgatunk rádiót, a villanyszámlán is megtakaríthatunk valamennyit. Darlene olyan sok takarítást vállal, amennyit csak bír, mi ketten pedig annyit vigyázunk kisbabákra, amennyire egyáltalán képesek vagyunk.

Kiszámítottuk, hogy tizenöt centért három teáskanna-borítóhoz elegendő pamutszövetet vehetünk, s ha megvarrjuk, darabonként kaphatunk értük egy dollárt. A kannaborítókon végül is húsz dollárt kerestünk.

Mindennap megszámoltuk, mennyi pénzt spóroltunk. Este üldögéltünk a sötétben, és arról beszéltünk, mennyire fog örülni a megajándékozott család. A lelkipásztor vasárnaponként mindenkit emlékeztetett a gyűjtésre. Az egyházközségnek körülbelül nyolcvan tagja volt, ezért azt gondoltuk, az adomány bizonyára hússzor annyi lesz, mint amennyit mi megtakarítottunk.

Karácsony előestéjén alig tudtunk elaludni, olyan izgatottak voltunk. Az sem okozott gondot, hogy nem lesz új ruhánk – hiszen hetven dollárral tudunk hozzájárulni az adományhoz. Alig vártuk, hogy elmehessünk a templomba! 

Aznap reggel esett az eső. Nem volt esernyőnk, és a templom több mint másfél kilométerre volt a lakásunktól, de nem számított, hogy megázunk. Darlene cipőjében kartonpapír fedte be a lyukakat. A papír szétmállott, a nővérem lába csurom víz volt, mégis büszkén üldögéltünk a templomban. Közben hallottam, hogy néhány gyerek ósdi öltözékünkről beszélget. Megnéztem őket új ruhájukban, és úgy éreztem, én vagyok gazdag.

Amikor összeszedték az adományokat, a második sorban ültünk. Mami tízdolláros, mi gyerekek pedig mind a hárman egy-egy húszdolláros bankót tettünk be a perselybe.

Hazafelé egész úton énekeltünk. Ebédre mami meglepetéssel rukkolt elő: kemény tojást ettünk a sült krumplihoz!

Késő délután a lelkipásztor állt meg autójával a ház előtt. Mami kiment, beszélgettek néhány percig, aztán visszajött, borítékkal a kezében. Kérdeztük, mi az, de nem szólt egy szót sem. Kinyitotta a borítékot, bankjegyek hullottak ki belőle. Három ropogós húszas, egy tízes és tizenhét egydolláros bankó.

Mami visszatette a pénzt a borítékba. Meg sem szólaltunk, csak ültünk, és a padlót bámultuk. Már nem milliomosnak, hanem szegénynek éreztük magunkat. Mostanáig boldogok voltunk, hogy ilyen a mamánk, és ilyen volt elhunyt papánk, és mindenkit sajnáltunk, akinek nem ilyenek a szülei, és nem volt teli a házuk testvérekkel és folytonosan látogatóba érkező srácokkal. Viccnek tekintettük, hogy meg kell osztoznunk az evőeszközökön, kinek jut este kanál, kinek villa. Összesen két késünk volt, ezeket adtuk körbe. Tudtam, sok olyan dolog létezik, ami másoknak van, de nekünk nincs, ennek ellenére soha nem gondoltam azt, hogy szegények lennénk.

Akkor karácsonykor tudtam meg, hogy azok vagyunk. A pap egy szegény családnak vitte el a pénzt, tehát mi vagyunk a szegények. Végignéztem a ruhámon, elnyűtt cipőmön, és annyira szégyelltem magam – nem is akartam többé templomba menni. Ott már valószínűleg mindenki tudott róla, hogy szegények vagyunk!

Az iskola jutott eszembe. Kilencedikbe jártam, én voltam a legjobb tanuló a több mint száz gyerek között. Azon töprengtem, tudják-e a srácok, hogy szegény vagyok. Hirtelen elhatároztam, abbahagyom az iskolát, hiszen már elvégeztem nyolc osztályt, és akkoriban ennyit írt elő a törvény.

Hosszú ideig szótlanul ültünk. Besötétedett, lefeküdtünk. Reggel elmentünk az iskolába, hazajöttünk, és alig nyitottuk ki a szánkat. Ez így ment napokig. Végül szombaton mami megkérdezte, mit akarunk csinálni a pénzzel. Mit kezdenek az emberek a váratlanul jött pénzzel? Nem tudtuk, ahogy azt sem, hogy szegények vagyunk.

Vasárnap nem akartunk templomba menni, de mami azt mondta, el kell mennünk. Verőfényes nap volt, de mi hallgatagon baktattunk az úton. Mami elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott hozzá.

Aznap egy misszionárius prédikált. Arról beszélt, milyen sok templomot építettek Afrikában vályogtéglából, de pénzre van szükségük, hogy anyagot tudjanak vásárolni a tetőhöz. Azt mondta, száz dollár kellene egy templom befejezéséhez. Feltette a kérdést: – Nem tudunk-e áldozatot hozni azért, hogy segítsünk ezeken a szegény embereken? – Egymásra néztünk, és egy hét óta először mosolyodtunk el.

Mami belenyúlt a táskájába, és kivette belőle a borítékot. Átadta Darlenenek, ő nekem, én pedig Ocynak. Ocy tette bele a perselybe.

Amikor megszámolták a perselybe tett adományt, kiderült, hogy valamivel több mint száz dollár gyűlt össze. A misszionárius nagyon izgatott lett. Nem számított ekkora adományra ebben a kis gyülekezetben. Azt mondta: – Bizonyára van néhány gazdag család ebben az egyházközségben.

Nyolcvanhét dollárt adtunk a "valamivel több mint száz dollárba". Mi voltunk az egyházközség gazdag családja! Nem maga a misszionárius mondta ezt? Soha többé nem éreztem magam szegénynek.

részlet Jack Canfield - Mark Victor Hansen: Megható történetek c. könyvéből

Nie werde ich Ostern 1946 vergessen. Ich war damals vierzehn Jahre alt, meine Schwestern elf und sechzehn. Mein Vater war fünf Jahre zuvor gestorben und hinterließ sieben schulpflichtige Kinder. Auf vieles mussten wir verzichten. Einen Monat vor Ostern rief der Pastor unserer Gemeinde zu einer besonderen Spendenaktion auf für eine bedürftige Familie der Gemeinde. Er forderte alle auf zu sparen und großzügig zu spenden.
Wir wollten da auch mitmachen und überlegten was wir tun konnten um möglichst viel Geld zusammen zu bekommen. Es fiel uns einiges ein und wir setzten uns mit Freude ein. Einen Monat aßen wir fast nur Kartoffeln um damit 20 Dollar Essensgeld zu sparen und dieses dann zu spenden. Wir machten möglichst wenig Licht an, hörten kein Radio um damit Strom zu sparen. Wir jobbten so häufig wie möglich als Putz- und Gartenhilfe, dann arbeiteten wir noch als Babysitter und jeden Cent legten wir zurück. Wir kauften Baumwolle, häkelten Topflappen und verkauften sie. Das ergab noch einmal zwanzig Dollar.
Dieser Monat war der beste unseres Lebens. Jeden Tag zählten wir das Geld und wir unterhielten uns darüber wie sehr sich diese bedürftige Familie über das Geld von der Gemeinde freuen würde. Zu unserer Gemeinde gehörten ungefähr 80 Mitglieder und wir rechneten uns aus, dass dann  ungefähr zwanzig Mal zuviel zusammenkommen würde.  Endlich war es soweit. Einen Tag vor Ostern ging ich mit meiner Schwester in den Laden um das viele Kleingeld einzutauschen. Soviel Geld hatten wir noch nie besessen. Es machte uns nichts aus, dass wir für Ostern keine neuen Kleider oder Schuhe hatten, schließlich hatten wir 70 Dollar für die Osterspende. Wir konnten die Zeit bis zu dem Gottesdienst kaum abwarten. Als die Kollekte eingesammelt wurde saßen wir in der zweiten Reihe und legten voller Freude unser Geld ein. Wir fühlten uns so reich. Auf dem Nachhauseweg waren wir nur am singen. Zum Mittagessen hatte Mama eine Überraschung für uns. Es gab gekochte Ostereier und Bratkartoffeln.
Spät am Nachmittag kam der Pastor mit seinem Auto vorgefahren. Er gab Mutter einen Briefumschlag. Sie öffnete den Umschlag und heraus fielen 87 Dollar, unsere großen Scheine und noch siebzehn einzelne Dollarnoten. Wir starrten das Geld an, keiner sprach von uns. Wir waren uns wie Millionäre vorgekommen und jetzt fühlten wir uns wie die ärmsten Schlucker. Es hatte uns nichts ausgemacht, dass wir weniger hatten als die anderen, wir hatten ein glückliches Leben geführt. Jetzt wussten wir, dass wir arm waren. Alle anderen wussten das auch und hatten wohl schon über uns geredet.
Lange saßen wir schweigend da. Die nächste Woche war für uns alle sehr bedrückend. Was sollten wir nur mit dem Geld machen? Wir wussten es nicht. Was machen arme Leute mit Geld?
Am nächsten Sonntag wollten wir erst nicht in die Kirche gehen. Dann gingen wir doch, weil Mutter das so wollte. Ein Missionar war zu Gast. Er sprach darüber, dass Menschen in Afrika eine Kirche aus Lehm bauen, aber kein Geld für ein Dach haben. Er sagte, man bräuchte dazu hundert Dollar. Dann fragte er, ob man dafür nicht etwas zusammen legen könne, um diesen armen Menschen zu helfen.
Wir schauten einander an und zum ersten Mal in dieser Woche lächelten wir. Mutter holte aus ihrer Handtasche den Umschlag. Sie verteilte das Geld an uns und jeder legte etwas in den Korb. Als die Kollekte gezählt wurde, gab der Pastor bekannt, dass etwas mehr als 100 Dollar zusammen gekommen waren. Der Missionar freute sich. Eine so hohe Spende hatte er in einer so kleinen Gemeinde nicht erwartet. Er sagte: „Ihr müsst einige reiche Leute in der Gemeinde haben.“ Und plötzlich wurde uns etwas klar! Von den hundert Dollar stammten 87 von uns. Wir waren die reichste Familie in der Gemeinde! Der Missionar hatte es schließlich selbst gesagt.