Kaptunk egy-egy fehér botot, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Elindultunk a sötétség felé, a teljes sötétség felé…
Ezt persze akkor még nem tudtam. Abban bíztam, majd megszokja a szemem a sötétséget, és valami keveset, legalább körvonalakat látni fogok… Mint utána kiderült, mindannyian ebben bíztunk. És mindannyian csalódtunk…
A lépcső alján ránk csukódott az ajtó, és megjelent a HANG… Azt mondta, őt Mayának hívják, ő fog minket vezetni. Ő a napvilágon is sötétségben él, ugyanis vak.
Elindultunk. Soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen sötétség. Ez a teljes, megsemmisítő és fullasztó feketeség… Többször is az orromig emeltem a kezemet. Tudtam, hogy ott van, de látni nem láttam, semmit.
Először azt hittem, rosszul leszek, belül azt sikoltozta egy hang, hogy minek jöttem ide… ki akarok menni, ki a napvilágra, a többi ember közé…
Akkor Maya beszélni kezdett. Elmondta, hogy egy lakásban vagyunk, hogy melyik helyiségben, azt találjuk ki mi. Tapogassuk ki, próbáljunk meg rájönni, mi az, amit megérintünk. Elkezdtem a kezemmel látni… Megtaláltam egy fakanalat, egy őzgerincformát, tudtam, hol vagyok: ez a konyha. Továbbmenve azonosítottuk az automata mosógépet, a hajszárítót, és ez által a fürdőszobát.
Amikor a nappaliba értünk, mindenkinek helyet kellett keresni és leülni. Utána füleltünk. Ment a TV, kakukkolt az óra, cserregett egy papagáj. Elkezdtem látni a szobát. A nagymama foteljét, amiben ültem. Bátorodtam… körülnéztem…vagyis tapogatóztam. Kitapogattam a TV-t, megkerestem a madárkalitkát, a sarokban a cserepes virágot.
Új feladat következett: kiléptünk a lakás biztonságából az utcára. Elborítottak a zajok. Az úttesten való átkelés félelmetesnek ígérkezett. Maya fülelt, jelezte, csökken a forgalom, most megpróbálhatjuk. Leléptünk a járdáról. A zebra mellett megállt egy autó, a fiúk beazonosították: Wartburg. Már játszani is mertünk: úgy véltük, látjuk, hogy piros. Átértünk az úttesten és bementünk egy boltba. Szagok, illatok, formák kavalkádja… Zöldséges, háztartási bolt, turkáló… Milyen sokszínű ez a világ!
Hídon átkelés, lépcsőn le és felmenet várt ránk, mielőtt elérkeztünk egy játszótérre. Aki a legügyesebb volt, hintázhatott, nekem a homokozó jutott… Mindeddig egyik kezemmel a botot próbáltam kezelni, másik kezemmel pedig ragaszkodtam a falhoz… Az biztonságot jelentett. Amikor elengedtem, úgy éreztem, elnyel a sötétség. Végig jó érzés volt hallani a többiek hangját – valószínűleg kicsit túl hangosan is beszéltünk, meg-megérinteni egy-egy társamat – még jó, hogy csupa közeli ismerőssel mentünk….
Itt, a játszótéren következett be a fordulat. Elengedtem a falat… Hangok után tájékozódtam, és már kezdtem érezni, hogy „működik” a fehér bot. Körbesétáltam a játszóteret, megtaláltam a hintát, a libikókát és a padot.
Erdőben mentünk tovább. Éreztem a fenyők illatát, patak csobogott a közelben, béka brekegett, madarak csicseregtek… Kezdtem elfelejteni, hogy pincében vagyok, kezdtem élvezni a túrát… Leültünk körben egy padra… énekeltünk… beszélgettünk Mayával. Kérdezgettük, és ő válaszolt…. Aztán vége lett… kinyitott egy ajtót, még pár lépcső, és elkezdett derengeni a fény…
Elköszöntünk, és megnéztem Mayát. Mayát, akinek a hangja jelentette számomra a biztonságot 55 percen át… Örültem, hogy eljöttem ide. „Láttam” valamit, amit eddig soha… És végtelenül hálás voltam, hálás, hogy nekem és szeretteimnek nem kell örökké sötétségben élnünk.
************************
Ha te is szeretnéd "megnézni"- Láthatatlan kiállítás van Egerben és Budapesten, a Népligetben is. Pontosabban én ezekről tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a látogatásodat!
Danke für Deinem Besuch!