173. A fészek melege

Az ornitológusok azt mondják, a sasok úgy tanítják fiókáikat repülni, hogy kilökik őket a fészekből.

Képzeljük most magunkat a sasfiókák helyébe.

Heteken keresztül, életük első pillanatától kezdve élvezhetik a fészek melegét, nem kellett megdolgozni érte, folyamatosan érkezett a táplálék, az anyamadár mindenre kiterjedően gondoskodott róluk. Aztán egy reggel arra ébrednek, hogy ez a szerető, gondoskodó anyamadár elkezdi szétrázni a fészket, kilökdösi őket a szélére, olyannyira, hogy zuhanni kezdenek. Kétségbeesett szárnycsapkodással próbálnak a levegőben maradni, ami elsőre nem sikerül, de a földbe csapódás előtt megjelenik a sasmadár, szárnyára veszi őket és visszaviszi a fészekbe.

Mit gondolhatnak ilyenkor ezek a madarak? Mit gondolnának, ha emberként gondolkoznának? Valószínűleg mérlegelnék annak lehetőségét, hogy a mama megbolondult. Eddig óvta, féltette, gondozta őket, most pedig majdnem meghaltak. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban visszatért a józan esze, és megmentette fiókáit.

Mire ezt végiggondolják, és hálát adnak a megmenekülésért, rémülten veszik észre, hogy az egész hajcihő kezdődik elölről. Újabb zuhanás, újabb próbálkozás…

Aztán eljön a pillanat, amikor a kétségbeesett szárnycsapkodás koordináltabbá válik, és a fióka az ég felé repül. Onnan, fentről veszi szemügyre a világot, élvezi a repülés örömét, a lágyan simogató szellőt, és gondolatban megköszöni a mamának, hogy kilökte őt a fészekből. Hiszen e nélkül még most is ott ülne a fészek bágyasztó, altató melegében, és mit sem tudna arról a sok szépségről, ami a világban van. És ha az anyamadárral történne valami, ő is elpusztulna.

Sokszor az az érzésem, hogy a madarak okosabbak, mint mi, emberek.

Sok szülő ugyanis elfelejtkezik arról, hogy felkészítse gyermekét az életre. Az ember a végletek embere. Vagy olyan fokon elhanyagolja gyermekét, amit az egy életre szóló sérülésként hordoz magában, vagy biztosítja gyermekének a fészek melegét, olyannyira, hogy az már veszélyessé válik. Hiszen ha valaki idejében nem tanul meg repülni, talán soha nem is fog. A világ csak azon fiókák számára szép, és áttekinthető, akik megtanultak az ég felé szállni, biztos szárnycsapásokkal. Akiket az anyamadár szigorú, kérlelhetetlen, de mégis szeretettel és féltéssel teli magatartása erre kényszerített. Akiket szeretnek annyira, hogy felkészítsék a zord és kegyetlen élet mégis élvezhető szépségeire és örömeire.

Merjünk tanulni a madaraktól!