136. Attól függ, honnan nézzük

Olvastam egy könyvet, az a címe: A klón. A regény témája nagyon időszerű, arról szól, hogy egy ügyes biológus elkészítette valakinek a hasonmását. Ez a klónozott iker külsőleg ugyanolyan, mint a hasonmása, azonban temperamentumában teljesen más. Az egyik komoly férfi, tréfát, viccet nem ért, becsületes és udvarias, de hideg és

kimért. Hasonmása ellenben vidám, tréfára hajlamos, nagyon ért a nők nyelvén, egy nagy gyerek. Ennél fogva a regény tele van vidám történetekkel, meglepő fordulatokkal, amelyek a személycserék révén adódnak. A barátnő is becsapható, végigcsodálkozza a 300 oldalt, hogy milyen kétarcú is a kedvese.

Tulajdonképpen nagy mese az egész, de azért elgondolkodtam: nagyon sok embernek nincs is szüksége hasonmásra, akkor is kettős életet él. Van egy kirakat élete, és van egy valódi, egy belső, egy sokszor féltve őrzött és titkolt valódi énje. Hányszor hallhatjuk bűnügyek után készült riportokban, hogy az elkövetőről senki sem gondolta volna, hogy erre is képes, hiszen milyen áldott jó gyerek volt. A szomszéd néninek is mindig segített…, és most… képes volt pár száz forintért agyonverni egy védtelen nyugdíjast. A másik a munkahelyen, a különféle társadalmi közösségekben megbecsült, komoly, megbízható ember, példakép…, otthon a felesége és a gyermeke viszont rettegik, mert ők ismerik a másik arcát is, a benne bujkáló vadállatot. Egy harmadik talán egy vallási közösség megbecsült tagja, elől jár, ha beszélni kell, másokat bűneikért ostorozni. Talán hiszi is, amit mond, hiszi, hogy mindenkire vonatkozik, mindenki másra. Erre vonatkozik az a találó magyar közmondás: vizet prédikál, bort iszik. A környezete számára ez sem mindig derül ki.

Többször hallottam már, amikor valakinek az alábbi mondatot mondták társaságban: „irigyellek a férjedért/feleségedért, milyen kedves és udvarias mindenkivel, és titeket is milyen nagyon szeret”. Ilyenkor lopva figyelni szoktam a megszólítottak arcát, és bizony sokszor látom a „maszkot”, a merev kényszermosolyt, ami nekem arról árulkodik: „attól függ, honnan nézzük, de tudnék mesélni…”

Sajnos a kétarcú emberek általában még büszkék is arra, hogy milyen ügyesek, milyen jól be tudják csapni embertársaikat, milyen jól elrejtik valódi énjüket. Aki pedig tudja a titkot, úgysem mer szólni, hiszen ő issza meg a levét, ha eljár a szája, ha megpróbálja elhalványítani a mesterséges glóriát.

Tényleg meg lehet úszni ezt a kétszínűséget a végtelenségig?

A Bibliából, a Zsidókhoz írott levélből idézek: (4,12)

„Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.”

Isten gyermekei vagyunk, hívők és hitetlenek egyaránt. Olyan Atyánk van, aki mindent lát és mindent tud, azt is, amit csak a szívünkben őrzünk. Előle nincs rejtve semmi.

Nézzünk ezért gyakran magunkba, és próbáljunk úgy élni, hogy minden legyen, honnan nézzük, így is úgy is vállalhassuk: igen, ez én vagyok – mert a VÉGÉN úgyis minden kiderül.