Buszmegálló, nagy a tömeg. Délután 5 óra van. Fáradt emberek igyekeznek hazafelé. Kolléganőmmel mi is beállunk a buszra várakozók közé. Vidáman fecsegve, a várakozás izgalmával. Mi még nem haza megyünk. Céges rendezvényre igyekszünk. Reményeink szerint jó hangulat, jó zene s minden, mi szem-szájnak ingere vár ránk egy budai vendéglőben.
Éppen a várható finomságokról, meglepetésekről beszélgetünk, mikor odaoldalog hozzánk egy hajléktalan. Kezében újság, szemében kérdőjel. Mellékes mozdulattal hessegetjük el: „kösz, nem kell”. Nem szól, nem kérdez, megy tovább, a következő várakozóhoz.
Beszélgetek tovább, de szemem sarkából a kopott inget, a nyűtt embert figyelem. Megy várakozótól várakozóig, sikertelenül. Bennem pedig megszólal egy halk hang: „miért nem vettél újságot?”
Csönget egy villamos, zúgnak az autók, zajosak az emberek. Én azonban már nem azt hallom. Sőt azt sem, hogy mit is mondott a kolléganőm, csak mechanikusan vele nevetek. A belső hang egyre erősebb. „Szüksége lenne rá, hogy valaki ránézzen, észrevegye, vegyen tőle újságot. Nézz rá, te is láthatod: nem csak pénzt, emberszámba vételt is kér!”
Mozdul a kezem. Kikeresem a pénztárcám, kiveszek egy kétszázast és már furakszom is a tömegen keresztül a hajléktalan után. Odalépve mellé csak ennyit mondok: „Ne haragudjon, meggondoltam magam, mégis kérek egy újságot.”
Nem tudom, ki lepődött meg jobban: ő vagy én?
Visszatérve a kolléganőmhöz boldog békességet érzek. Nem az újságnak örülök, már nem is a vidám este ígéretének. Attól árad szét bennem a nyugalom, hogy meg mertem hallani a hangot. A hangot, amely a világ nagy zajában, csendesen, szelíden ma is szól hozzánk.
 |
| forrás: internet |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a látogatásodat!
Danke für Deinem Besuch!