271. ... akárcsak eggyel is...

Máté 25: 37-40

Fizikoterápiára jártam. Mindig este, munka után.

Az orvosi rendelő előterében van egy kávéautomata. Az automata és az ajtó között fél méter széles hely. Ebben a lyukban szokott ülni a hajléktalan. Beburkolózva a kabátjába és a félhomályba. Soha nem kéregetett, csak ült csendben a sötétben. Hátha nem veszi észre senki bentről. Hátha nem dobják ki. Bár a nyíló ajtó hidege itt mindig éri, de itt a legkevésbé feltűnő, hogy "jogtalanul" benn tartózkodik az épületben.

Aznap este metsző szél fújt. Siettem a meleg épület felé, és amikor az üvegajtón belépve megpillantottam, valami megmozdult bennem. Megálltam az automata előtt, aprópénzt keresve. Arra gondoltam, veszek neki egy forró csokit. Biztos jól esne neki is valami meleg ebben az időben.

Rám köszönt: "Kezét csókolom!"

Meglepődve néztem rá. Mégis kéreget? És pont most?

De szelíd mondata másképp hangzott: "Ne tessék bedobni a pénzt! Rossz az automata."

És tényleg: a gépen tenyérnyi cédula hirdeti: Ne használd, rossz!

Megköszöntem és bementem a kezelésre, de végig olyan fura érzés motoszkált bennem...

Amikor végeztem, még ott ült. Kilépve az ajtón megállapítottam, hogy az idő tovább romlott: a hideg szél most már hópelyheket kavar.

Gyorsan jött az elhatározás: bementem a szomszédos abc-be. A kosárba szeletelt kenyér, felvágott, tej, gyümölcslé és egy tábla csokoládé került. Nagyon siettem vissza, remélve, hogy még ott találom a férfit. Ott ült, a résben, a sötétben.

Leguggoltam mellé: "Jó estét!"

Rám nézett, és megdöbbentett a tekintete. Láttatok már sarokba szorított kóbor kutyát? Amelyik már nagyon sok rossz tapasztalattal rendelkezik. Sokan bántották, és most éppen megint olyan helyzetbe került, hogy nem tud menekülni. Nem tud mást tenni: rád néz, és várja a verést. Ez volt a férfi tekintetében: a tehetetlen fájdalom - te vagy az erősebb, kidobhatsz, pedig nem tettem semmit.

Gyorsan odanyújtottam neki a reklámszatyrot: "Ezt Önnek hoztam".

"Nekem?" - csodálkozott rám egy pillanatra, de utána tekintete elmerült a zacskóban.

"Igen, Önnek. Fogyassza egészséggel!"

Nem válaszolt, rám sem nézett, "belebújt" a reklámszatyorba.

"Isten áldja" - mondtam még neki, és kiléptem az ajtón.

Siettem a kocsim felé. Arcomon a könnyeket metsző szél szárítgatta. Hideg volt - de a szívemben nagy-nagy örömet éreztem, és a lelkem dalolt.

Istenem, köszönöm, hogy van hová, van kihez hazamennem! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy szeretsz! Köszönöm, hogy adhatok - a Te nevedben... köszönöm, hogy érzem a jelenlétedet!