313. Földi harcom

Páskulyné Kovács Erzsébet:

                            Már nem ígérek

Az első tűz lángolt szívemben,

és olyan boldog voltam.

Térdre borultam előtted,

és vallottam, hogy sosem hagylak el.

Azután jöttek-mentek a napok

és úgy esett, hogy elsodorhatott

tőled a vihar, vagy a kétkedés,

de mindig keserű volt az ébredés

- nélküled, Uram!

Olykor – olykor visszatértem,

s hogy nem vársz rám, csak attól féltem.

De vártál. – Meg sem feddtél

s én ígértem, veled maradok…

De nem tudtam hűséges lenni,

és nem tudtam – mint te – úgy szeretni,

mert csupán csak ember vagyok,

és ami bennem jó van,

az sem mindig maradandóan.

- Olyan keserű e vallomás,

de kérlek, hallgasd meg, Uram!

És segíts kimondani, hogy

nem igaz minden, ami látszik,

mert nem egy úton jár a szív és az értelem.

Egyiknek elég a megszabott hely,

a másiknak kevés a végtelen.

- Jött azóta már sok-sok éjszaka,

amikor új tüzek gyúltak és égtek,

nem a szívemben már; máshol, valahol,

és engem mégis megigéztek.

Az érzések foszladoztak bennem,

mint az előttem lobogó lángok,

míg magam is martaléka lettem,

s mint üszkös csontváz, úgy menekedtem,

s azt hittem, rád sosem találok.

- Te vártál… úgy, mint ahogy régen.

Én sírtam és – újra ígértem.

Ó, ki tudja, még hányszor ezután!?

Már nem ígérek, csak kérek,

hogy a régi lánggal égjek:

és segíts kimondani, hogy

nem igaz minden, ami látszik!

- Két ember harcol itt belül:

vér az egyik, és lélek a másik.

S te, aki titkok mélyét ismered,

s erős marokkal összetartod

a végtelent, amibe tartozom,

segíts megharcolni e földi harcom,

amíg – lélekké változom!