250. Egyszer volt...

... hol nem volt, volt egyszer egy lány.... Ildikónak hívták. Szép, komoly név... illett a kislányhoz. Nem volt gondja a nevével, csak azt nem szerette, ha becézték. Azt, hogy „Ildike”, senkitől sem tűrte. Ezt csak az édesanyja mondhatta. Bár az ő szájából ez mindig így hangzik el: „Ildikém” – ami ugye teljesen más... Az „Ildi” nagyon bántotta. Hidegen, ridegen hangzott a fülének. Olyan szeretetlenül odavetett név... persze ez sem mindenkitől – később pl. lett egy kolléganője, aki úgy tudja kimondani, hogy közben ragyog a szeme, és olyan szeretet sugárzik belőle, hogy fel sem tűnik, hogy „Ildi”-t mond :)

Kicsit nagyobbacskán átnézte a „Becenevek szótára” című könyvet. Ildike, Ildi, Ildó, Ilkó – ez utóbbi nagyon tetszett... de senki sem akart erre rászokni...

Teltek az évek... jött egy nyár és két hét nyaralás egy pedagógus üdülőben. Pedagógus családok az ország minden szegletéből. Volt köztük egy fiú... gyorsan összebarátkoztak... s amikor először elhangzott az „Ildi”, elhangzott a tiltakozás is. A kérdésre, hogy „akkor hogy hívjalak?”, természetesen az volt a válasz: "Ilkó". A fiú vidáman eljátszott a szavakkal: „Ilkó... Palkó...” Így lett két hétre "Palkó" a lány. Ez lett számára a legkedvesebb becenév... de elszállt a két hét, s többé senki nem hívta így...

Az évek pedig teltek, múltak... sok minden történt... öröm és bánat is volt benne bőven...

majd elérkezett egy nap, amikor valaki más döntése miatt a lánynak muszáj volt az életében új lapot nyitnia... néhány hónap múlva pedig ő akart egy új lapot nyitni...:) ... s amikor nevet keresett hozzá – talán nem véletlenül – elsőként a "Palkó" jutott az eszébe...

Így született meg 249 bejegyzéssel ezelőtt a Palkó-lap...

:)