Volt egy időszak az
életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem,
New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a
szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre
megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a
játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan
gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk,
mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az
életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről
fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a
megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a
dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább
hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és
becsöngettem. "Egy pillanat" – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről.
Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó.
Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis
kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből
lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd
pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna
benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon,
egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz
árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
"Kivinné a bőröndömet a
kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy
gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami
jó erőben." Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém
karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a
kedvességemért hálálkodott.
"Semmiség" – feleltem. "Minden utasommal úgy bánok,
ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon."
"Milyen jó fiú maga!" –
mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: "Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?"
"Nem az a legrövidebb út." –
vágtam rá gyorsan.
"Ó, azt egyáltalán nem
bánom." – mondta. "Egy hospice-házba tartok."
Belenéztem a visszapillantó
tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
"Nincs már családom. Mindenki
meghalt." - Nagyon csendesen beszélt. - "A doktor úr szerint nekem sincs túl sok
hátra."
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
"Mit szeretne, merre
menjünk?"
A következő két órában
bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen
liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új
házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt
mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak
meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé
révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai
megjelentek a horizonton azt monda: "Most már mehetünk. Elfáradtam."
Szótlanul
haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel
fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott
jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek,
figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót,
és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
"Mennyivel tartozom?" –
kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
"Semmivel." – feleltem.
"Magának is meg kell élnie
valamiből." – mondta.
"Vannak más utasaim is." –
szereltem le. Aztán, egy hirtelen ötlettől
vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
"Nagy örömöt okozott egy kis
öregasszonynak." – mondta végül: "Köszönöm."
Megszorítottam mindkét kezét
és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház
ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem,
céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt
az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy
valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és
elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy
egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy
dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak
csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos
lehetőséget mulasztott el.
forrás: Internet (ill. a barátnőm :))
